Romantika és érzelmek a XXI. században
Tari Annamária pszichoanalitikus, pszichoterapeuta
A párkapcsolatok területén nem szokatlan, hogy valójában mindenki azt akarja: „Legyen olyan, amilyennek elképzeltem…”
A fantázia ebből a szempontból figyelemreméltó dolog. Ha hagyjuk, hogy a realitásérzékünk háttérbe szoruljon és pergetjük a saját filmünket a lelki szemeink előtt, akkor egy olyan „álomférfit/nőt” alkotunk, aki nyilvánvalóan vonzó, csak az a baj vele, hogy nem hús-vér, fizikailag létező figura lesz. Az egyedüllét során a nők (és sokszor a férfiak is) – bár nem szokták felismerni – sokszor egy olyan képet hajszolnak, amilyen tényleg csak a filmekben van. És ez nem csak a „mert megérdemlem” nárcisztikus elvárása, hanem valamiféle gyermeki (infantilis) fantázia is, melyben a megalkotott férfi egyáltalán nem okoz gondot, simán illeszkedik az életbe, mint egy plüssmaci.
Elég sokszor hallani egyedülálló nőktől, hogy a megismert férfi „annyira cuki”, egy „aranyos” valaki, akiről már nehéz elképzelni azt is, hogy egy önálló gondolata lehetne.
A filmművészet kortárs hőseiben mindig ott az éppen érvényes férfialak is. Pár éve a vámpírok vitték a prímet, de népszerűek azok a blockbusterek is, melyekben a főszereplő megmenti a világot, nem mellesleg megmenti a kapcsolatát, és egyébként kiderül róla, hogy érző szívet takar a golyóálló mellény. Ma prózai férfinak lenni tehát nem túl könnyű…