Az embert mindig is foglalkoztatták bizonyos kérdések, mint például valaki miért csinálja az ellenkezőjét annak, amit mond, vagy hogyan tudja összeegyeztetni az értékrendjével az éppen ellenkező aktuális viselkedését? Milyen folyamatok zajlanak le az emberben a döntéshozás előtt, illetve egy-egy rossz döntés meghozatala után? A kognitív disszonancia elmélete ezekre a kérdésekre keresi és találja is meg a választ. Pszichológiai szempontból ugyanis a döntéshozás nem zárul le a döntés meghozatalával, mivel a döntéshozás folyamata sok más belső folyamatot is beindít.
Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelent a kognitív disszonancia, tudni kell, hogy mit takar az attitűd kifejezés.
Az attitűd egy olyan reprezentáció, mely magában foglalja a személy ítéleteit, véleményeit egy másik személyre, csoportra vagy tárgyra vonatkozóan.
A kognitív disszonancia definíciója: „a számunkra fontos vélekedéseink, attitűdjeink, illetve cselekvéseink közötti inkonzisztencia felismeréséből fakadó kellemetlen állapot”. Vagyis, ha az önként végzett cselekedeteink ellentmondásba kerülnek azokkal az attitűdjeinkkel, amik számunkra fontosak, akkor egy kellemetlen feszültséget, disszonanciát érzünk, ami egy magasabb izgalmi szintet (arousal) eredményez. E feszültség arra motivál bennünket, hogy csökkentsük a disszonancia érzését.
A disszonancia csökkentésének több útja is van. Egyik út lehet, ha megváltoztatjuk, hogy miképp gondolkodunk a döntésről, vagy épp mások gondolkodását alakítjuk át, hogy ők segédkezzenek a mi döntésünkben is. Másik út lehet, hogy a viselkedésünk mozzanatait változtatjuk meg, azért, hogy úgy látszódjon, döntésünk jellemünket tükrözi.
Tehát a disszonanciát szeretnénk csökkenteni a tettünk és aközött, ahogy szerintünk tennünk kellett volna, melynek módja, hogy valamelyik összetevőt megváltoztatjuk: cselekedetünket, vagy a véleményünket az adott cselekvésről.
A kognitív disszonancia elméletet Leon Festinger dolgozta ki 1957-ben, így az első vizsgálatok is az ő nevéhez fűződnek.
Az egyik ilyen kísérletsorozatban a kísérleti személyeknek az volt a feladata, hogy egy olyan meggyőződésű esszét írjanak, amivel eredetileg nem értettek egyet. A kutatók azt találták, hogy az esszé megírása után a kísérleti személyek attitűdjei hasonlóvá váltak ahhoz a nézőponthoz, amit meg kellett védeni a fogalmazásukban (Goethals, Cooper és Nacify, 1979; Linder, Cooper és Jones, 1967).
Egy másik kísérletben főiskolai hallgatók egy nagyon unalmas kísérletben vettek részt: orsókat kellett tekerniük.
A kísérlet elvégzése után megkérdezték a résztvevőket, hogy segítenének-e a kísérletvezetőnek a következő kísérleti résztvevők tájékoztatásában pénzdíj ellenében. A soron következő kísérleti személyeknek azt a tájékoztatást kellett adni, hogy egy izgalmas feladatban fognak részt venni. A csavar az volt, hogy a tanulók más-más összegű pénzdíjat kaptak a feladat elvégzéséért. A kutatók azt találták, hogy a tájékoztatási feladat után egyes hallgatók attitűdjei megváltoztak.
Azok, akik 20 dollárt kaptak a téves tájékoztatásért, a végső interjún arról számoltak be, hogy az orsók tekerése unalmas feladat volt és nem végeznének többször ilyen feladatot. Mégis hazudtak az utánuk következő kísérleti személyeknek a pénzért cserébe. Nem volt bennük feszültség, disszonancia, mert a pénz úgymond kárpótolta őket a hazugságért.
Azok azonban, akik csak 1 dollárt kaptak azért, hogy az unalmas kísérletet izgalmasnak tüntessék fel, azok az interjúnál úgy számoltak be a kísérletről, mintha valóban élvezetes lett volna és azt nyilatkozták, hogy máskor is szívesen részt vennének hasonló teszten. Ezen személyek tudták, hogy a feladat unalmas, de nem kaptak elegendő pénzt ahhoz, hogy a disszonancia csökkenjen bennük a hazugság miatt, így meggyőzték magukat arról, hogy nem is volt olyan rossz a kísérlet.
A kognitív disszonancia elméletét támogató szociálpszichológusok ezt azzal az érveléssel magyarázták, hogy ez a feszültégi állapot arra serkentheti az embert, hogy viselkedésével megegyező attitűdöt alakítson ki, így a kellemetlen disszonancia érzése csökkeni fog és a viselkedés konzisztens lesz. Sokáig csak ez az egy magyarázat volt a disszonancia csökkentés okára visszavezetve.
A későbbi kutatási eredmények alapján úgy tűnik, hogy négy lépés kell ahhoz, hogy a cselekedetek kognitív disszonanciát és a későbbiek során attitűdváltozást okozzanak.
Az első lépés, hogy a személy a viselkedését nem érzi összeegyeztethetőnek az attitűdjével. Ám nem mindegy, hogy ez az össze nem illés milyen szinten valósul meg. A disszonancia kialakulását nagyobb eséllyel olyan különbözőségek váltják ki, melyek a személyiség, az értékrend mélyebb rétegeit érintik.
A második lépés, hogy az ember úgy érzi, a cselekedetet szabad akaratából hozta meg. Ha kényszer hatására cselekszünk az értékeinkkel ellentétesen, akkor nem lép fel a disszonancia, mert a külső kényszerítő tényezőnek tulajdonítjuk a cselekvés létrejöttének okát.
A harmadik lépés, hogy az egyén érzékel egy kellemetlen fiziológiai feszültséget (arousal). Ez a kellemetlen izgalmi állapot hasonlít a bűntudat érzéséhez.
A negyedik lépés, hogy a személy ezt a kellemetlen feszültségi állapotot a cselekvése következményének, és nem valami külső behatás eredményének tulajdonítsa.
Az önészlelési elméletet pártfogói úgy vélték, hogy a viselkedésbeli változás csak azért jön létre, mert az emberek saját viselkedésüket, működésüket vizsgálják, és attitűdjeikre ezek alapján vonnak le következtetéseket. Ezt így lehetne megfogalmazni: „Elvállaltam, hogy írok egy ilyen támogató esszét, vagyis valószínűleg mégiscsak ezzel a támogató attitűddel bírok”.
Hosszú évek alatt sem sikerült eldönteni a kutatóknak, hogy a két elmélet közül melyik lehet az igaz, míg végül Russell Fazio, Mark Zanna és Joel Cooper (1977) kutatóknak feltűnt valami a kutatási eredményekben.
Mégpedig, hogy az önészlelési elméletet akkor sikerült általában bebizonyítani, ha a kísérleti személyek magatartása nem volt jelentősen inkonzisztens az eredeti attitűdjeikkel. A kognitív disszonancia-elmélet eredményei akkor igazolódtak be, ha az embereket olyan dologra vették rá, ami a kezdeti állásfoglalásuknak ellentmondott. Így Fazio, Zanna és Cooper arra a következtetésre jutott, hogy a két elmélet egymást kiegészítve magyarázza a viselkedés attitűdökre gyakorolt hatását. A további kutatások is ezen elgondolást erősítették meg.
A fontos kérdés, ami ezek után felvetődik, hogy vajon mennyire rendelkezünk szilárd meggyőződésekkel, szemléletekkel és ezen elveink mennyire maradnak változatlanok a külső kényszerítő erők, az elvárások, a szükségletek mellett.
Vajon, ha sokszor mondanak nekünk az elveinkkel ellentétes érveket, akkor előbb-utóbb elhisszük, kellemesnek, megszokottnak fogjuk gondolni, aztán pedig megváltoztatjuk addigi elveinket ezek fényében? Vajon mennyire tükrözik döntéseink, cselekedeteink az elveinket, és mennyire módosítják a külső körülmények, a túlzott médiafogyasztás, a várható jutalmak megszerzése iránti vágy, vagy épp a büntetéstől való félelem? Vajon hányszor cselekedtünk úgy, ahogy valójában nem is akartunk és aztán még meg is győztük magunkat a cselekvésünk helyességéről, hogy megszűnjön ez a kellemetlen feszültség bennünk?
Készítette: Majorné Hidasi Viktória
Források:
N. Kollár, K. (1998). Kognitív disszonancia és az elégtelen jutalom pszichológiája. Iskolakultúra, 8(10), 56 – 67.
Smith, E. R., Mackie, D. M., Claypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.
Tomacsek, V. (2021). A kognitív disszonancia eredeti kísérlete. https://agykutatasegyszeruen.hu/2021/02/22/a-kognitiv-disszonancia-eredeti-kiserlete/.
Kiemelt kép:
https://pixabay.com/hu/illustrations/d%c3%b6nt%c3%a9s-v%c3%a1laszt%c3%a1s-el%c3%a9r%c3%a9si-%c3%bat-%c3%bat-1697537/